2009.05.01
30.9km 9.00-18.30 (1200m szint)

Az elvarázsolt albergueben kiadós és finom reggelit kaptam, még akkor is, ha én voltam az egyik utolsó "távozó". (A holland leszbikus házaspár, és a fiatal argetin kisegítő hostalerira/tolmács még maradtak.) Reggeli közben kiderült, hogy Jesús aznap ünnepli a szülinapját, ezért kapot tölünk egy kis közös éneklést, mi pedig egy-egy házgyári almástortát töle.

A reggeli után, kifelé menet elkapott az egyik vendéglátó, és erösen bíztatott arra, hogy a város szélén felkínálkozó utak közül azt válasszam, amit "kemény útnak" hívnak. Nem lehet elhibázni, ott van egy hatalmas tábla a sarkon, hogy csak kifejezetten jó túrázók menjenek jobbra! De azzal mit se törődjek, vágjak bele magabiztosan!

Camino duro. Gyönyörü, és nem halálos! Bár Bierzo határában tényleg keményen emelkedik, annak hamar vége, és szép kilátással honorál, gyorsan.

Két nappal korábban rákérdeztem, és megértettem, erre a napra megéreztem, hogy nem kell sietnem, nincs miért rohannom. Tempósan gyalogoltam felfelé a hegyen (aki olvasta a botokról szóló írást, az tudja, hogy ez különösen jól megy velük), mígnem utol nem értem Elkét.

Csatlakoztam hozzá, és azt sem bántam, hogy a korábban "lekörözött" zarándoktársak "visszaelőztek". Kb. két órán át beszélgettünk vallásról, filizófiáról, és az élet nagy dolgairól. Elke aztán a Pena de Roldan közelében egy barátságos mogyórófa alatt délelőtti szunyókát tartott, és én egyedül vághattam neki a Camino legszebb képének: virágzó gesztenye-fa erdő. Nem tudtam betelni ezzel az egyszerűségében gyönyörű képpel.

A sárga nyilak el-eltűntek, és csak a lejtő diktálta irány mentén lődörögtem a fehér virágba borult, "emberléptékű" fák girbe-gurba sorai között, a látványtól megrészegülve. Alig vettem észre a kis trakeszost, aki 900m-es magasságban, az egymástól maximum 4 méterre álló kis fák között szántott a 20%-os lejtőn. Elképzelni sem tudom, mit termeszthetett ott, de nagyon mókás kép volt!
Ki kell derítenem, hogy Elke csinált-e ott képeket, mert én nem. :(

A nagy gyönyörködést követően, ebéd közben sikerült megismerkednem az Ave Fenixben már látott két leányzóval; a Chiléből származó, de pillanatnyilag Londonban élő Karennel, aki olyan kis csomaggal tette meg az útat, hogy sokak szerint nem is volt rá szüksége (ti. a hátizsákod mérete arányos a "lelki csomagod" méretével), és a fiatal ausztrál lánnyal, Kirri-vel. A lányok sérülésük folytán csak Ruitelán-ig mentek, de odáig szívesen kísértem őket, vidám hangulatban beszélgettünk.

Vega de Valcarce tonhalas empanada galega-ja nem rossz, bár a marhahúsos lehetne egy kicsit szaftosabb. Kirri Olivia Newton John paródiája olyan jól sikerült, hogy később órákon át csengett a fejemben a "lets get physical". E kínzást viszonozva tettem közzé a fenti képet róla!
Karen újságírói amibícióit nem rejtegetve tette fel az egyetlen tiltott kérdést: "miért jöttél a Camino-ra?" Magamat is meglepő nyiltsággal válaszoltam meg kérdését a Cruz de Ferro-nál megértettek szerint. Megélhettem a nyitottságom, és a "szüleim eltemetésével" járó fájdalmat is.

Megismerhettem az ő indokaikat is, és újúlt erővel vághattam neki, ismét egyedül az előttünk tornyosuló 700m szintel fűszerezett 10.8km-nek O'Cebreiro-ig. Bár csak itt léptem át a gall tartomány kozigazgatási határát, eddig tartott az igazán szép és szagmentes(!) gall táj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.