A vaskereszt a Santiagoba vezetö út legmagasabb pontja 1505m-en, kb. 225km-re a céltól, sokak számára a legfontosabb feladattal:

• Itt kell letenni az(oka)t a "gondköve(ke)t", amiket az ember magával cipel az úton, és így kell ünnepélyesen megkönnyebbülni.

Természetesen nem attól lesz könnyebb az ember, hogy otthagy valamit egy jellegtelen oszlop tetején álló kis kereszt tövében, a több mázsányi kavics és egyéb emléktárgy között. Ez egy hosszabb folyamat eredménye, amit itt meg lehet koronázni. Már az út elején, illetve a kereszt elötti héten, amikor a feledékeny zarándok keresni kezdi az út porában az(oka)t a kavicso(ka)t, amik a gondjait szimbolizálhatják, muszáj ezekkel a gondokkal foglalkozni, azon gondolkodni, hogy mit kell cipelnünk, és mi az, amit letehetünk.

Foncebadón település 2km-re van a kereszttöl. Jó ötletnek tünt ott megszállni, még akkor is, ha voltak olyanok, akik még a délután meglátogatták a keresztet, és további 2-3km múlva találtak szállást. Úgy gondoltam, pihenek, kicsit még gondolkodom azon, pontosan hogyan is engedjem el azt a két kavicsot, amiket lassan két hete hordtam a farzsebemben. Reggel kipihenten érek oda, lesz idöm arra, hogy úgy tegyem le öket, ahogyan én szeretném.
Hajnali háromtól nem tudtam aludni. Gondolkodni próbáltam, de nem sikerült. Nem tudtam a kavicsok által reprezentált gondokra fókuszálni, folyamatosan elkalandoztam. Szörnyü éjszakám volt.
Arra ébredtünk, hogy kb. 10m-es a látótáv, az egész hegyre ráült egy felhö. Teljesen eltakarta a napot, és hideg, nyirkos levegöt hozott.
8.15-kor elindultunk, nem vártunk tovább arra, hogy kitisztuljon az idö.
Mire odaértünk mi négyen, addigra igazi kis zsibvásár alakult ki a kereszt tövében. Tényleg van ereje a sok otthagyott "gondnak", de erre nehéz öszpontosïtani akkor, amikor éppen a keresztet ölelgetve fotózkodó fiatal német lányka kacaja, és a hegy csúcsán békésen legelészö bikával incselkedö idösebb svájci arc röhögése visszhangzik.

Úgy éreztem, hogy hibáztam, amikor a reggeli idöpontot választottam.

Aztán ebböl a taknyos idöben kialakuló vásári hangzavarból lett a legjobb pillanat számomra. Az éjszaki elkalandozásból semmi sem maradt, csak arra koncentáltam, amit a kövek jelentettek számomra, és végre ki tudtam mondani, hogy mit kell ahhoz tennem, hogy letegyem a köveket.
Rövid, néhány másodperces pillanat volt, és az enyém.
Teljesen átéltem, és órákig nem is tudtam töle szabadulni. Otthagytam a csapatot, és egyedül vágtattam a ködben a galliciai táj felé, ami még nagyobb ajándékot adott:
megélhettem, ahogyan a hegyröl lefelé, érzelmeim zivatarából "kisétálok a felhö alol", és egy gyönyörüen zöldelö, madárcsicserrel, és színes virágokkal teli, új világba érkezek, ahol 10 fokkal melegebb, száraz levegöben csodaszép tájakon felújított házak, egészséges emberek, élö települései vártak.
Teljes volt a külsö és a belsö táj összhangja, a kezdeti nehézségeivel együtt nagyon szép út volt ez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.